Csak í­gy egyszerűen, ovoda.

Ma augusztus 30. Már egy hete, hogy az én Beám igazi küzdelmet vív az óvodai beszoktatással. Ma lementem én is. Hát, nem tudom szavakkal kifejezni, miken kell a szülőknek átesniük. Valamikor, a Zsófi idején (13 éve), a bölcsödei szoktatás sokkal könnyebnek tűnt. Ezek után az óvoda már csak gyerekjáték volt. Andor fiamnál elmondható ugyanez.

Igazából, nem is a Misivel van gond, hanem a hirtelen elszakítoţ gyerköcökkel. Az-az igazi gyerekordítás ami lenn volt, anyuka vagy apuka legyen a talpán ha kibírja hosszabb távon valamelyik is. Nekem volna benne gyakorlatom, de ez még az én idegzetemet is felborzolta. A nevelőnők hogy bírhatják ezt több héten keresztül? Az is igaz, hogy elcsendesedik az ovi, ha már beleszoknak a csemeték a szülö távollétéhez. Kívülröl nézve, kínzásnak, embertelen bánásmódnak tűnhet, pedig nem az.

Sokat írtam tegnap a kezdetről. Ez is egy azok közül. Mérföldkö, az önállóság irányába.

"Valahol mindent el kell kezdeni." Az ember, háromévesen jut el az igazi önálló tudatig. Akkorra alakul ki. Ettöl fogva, már nem baba, hanem egy ovis gyerköc.

Új barátokat szerez, megismerkedik az élet kisebb buktatóival, Közösségi életet kezd élni. Az óvónéniken múlik, mely irányba tereli a még kicsiny gyermekünket. (Ez folytatódik majd az iskolában is. A nagyok ihlette megjegyzés.) Általában 3 évet töltenek itt. Akkor jön majd a következő "kezdet". Ez egy örökös körforgás. Kezdet és vég. Ez az általunk ismert univerzum rendje. Eddig még nem született megoldás ennek megszakítására. Nekem nem is kellene. Örök élet? Nem.