Reggeli ébredés. Csönd, autókat nem hallom, mert a redőny leeresztve. Sötét. Gyerkőcök iskola, bölcsi. Bea még nincs. Várok. TV bekapcsolva, tegnapi film folytatás. Még mindig nyugalom. Beám hazaér. Kávét főz, majd ágyba hozza. Ez ám a kiszolgálás! Dolga van, ezért hát elmegy. Elkezdek egy másik filmet. Nem kell. TV kikapcsolva. Inkább a gép elé ülök, és írok. Újabb kávé. Eszembe jut, hogy ebben az évben még nem is ittam alkoholt. Se sör, (pedig a kedvencem) Se más. Szilveszter volt az utolsó. Kicsi pezsgő éjfélig, aztán alvás.
Előbányásztam a régi naplóm egyik felét. Már alig emlékszem mi mindent írtam bele. Pontoztam a napjaimat -10-től +10-ig. Ezt itt is bevezetem. Önkontroll. A pillanatnyi hangulat számbeli kivetítése. Akkor bevált.
2005 decemberében kezdődött a kálváriám. A sok munka, a másodállás, a dohányzásról való leszokás és az ital teljes mellőzése oda vezetett, hogy a szervezetem feladta a mindennapokkal való küzdelmet. Nem aludtam, munkából munkába jártam. Volt, hogy két-három napig nem aludtam. Csak ittam az energiaitalokat. Sokszor már, mint egy élő hulla dolgoztam végig a napjaimat. Ekkor jött a krach. Zsófiért mentem az iskolába, majd hazafelé jövet látszólag minden előjel nélkül összeestem. Az elsős lányom vonszolt haza. Büszke vagyok rá, hogy volt annyi lélekjelenléte. Ma is eszembe jut, mit tett akkor.
Másnap felkerestem az orvosomat. Nem volt jó híre. Ekkor már beszélni is alig bírtam. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mi történt az előző nap. Beküldött a kórházba. Mondanom se kell, haza se engedtek. Ott fogtak. És elindult valami. Valami, amire nem számítottam.
Aki azt mondja, hogy az egészségügyben nincsenek jó emberek, azok nagyot tévednek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése